Bejutottunk. Hurrá!-ezt kellett volna éreznem, de ehelyett elöntött az aggodalom, hiszen az óvónőket egyáltalán nem ismertem.Hát... addig volt jobb.Mostanra kiismertem a rendszert is meg őket is és egyre kevésbé akarom, hogy a gyerek oda járjon, miközben végig azt kell sugároznom magamból ( a gyerek érdekében ), hogy "milyen jó neki ott".
A lényeg a leszarás.Ezt nem veszi be a gyomrom.Először is leszarták a gyereket, mert egy nehezen beszokó, anyjához (joggal) ragaszkodó 3 évest kaptak. Gyerekem minden egyes reggel ordított, hogy ne hagyjam ott. Ölelt, ragaszkodott hozzám. Kitépték a karomból, majd... letették a szőnyegre és hagyták sírni.Vígasztalásnak nyoma sem volt.Egyszer viszont visszamentem -én galád-, mert otthagytam valamit. Bekukkantok az ajtón és mit látok? Azt ,hogy a gyerekem ugyanazon a szent helyen ül, ahova akkor tették, amikor otthagytam. Azt persze nem állíthatom, hogy az elmúlt 2 órában is csak ott ült és ordított, mindenesetre gyanus.Mit gyanus, szívfacsaró ! El is bőgtem magam.Erre pont arra jár az ovi vezetője , akinek jól kipakolok. Persze csak finoman, nehogy a végén a gyereken csattanjon az ostor. Erre ő bemegy és ölbeveszi a síró kis 3 évest ! Pattan a nagyseggű óvónő is Húúú, de fürge lett a főnöke láttán. Valami halvány magyarázatot is fűz hozzá, de hogy mit azt nem hallom csak látom. Én is megbékélek egy kicsit, végülis mostmár ölelgetik a gyerekemet, mégha ordít is. CSak azt nem értem miért nem ez a természetes a kerület legeslegjobb ovijában?????
Ide bekerülni csak protekcióval lehet, meg szerencsével. Mi ez utóbbiakba tartozunk. Így aztán nem is választottunk óvó nénit, ahogy azt mindenki mondja. Örültem, hogy egy jó hírű, mindenki által vágyott oviba kerültünk.De már kételyeim vannak.... rengeteg. CSak azt nem tudom meghúzni, hogy hol van az a határvonal, ami az én aggódásom és a szakmai vétség, netán intelligencia ( orrom előtt becsapott ajtó, folyosón való pletykálás más óvónénikkel versus gyerekemről pár szót mondani ha már úgyis ott vagyok... stb) közt húzódik.
Persze azt is sokan gondolhatják, hogy "szárnyakat kell adnom " neki, meg ne sajnáljam, meg a gyerekek mindent megszoknak ....idővel.Meg pampogni sem nagyon fűlik a fogam, mert végülis a gyerekemet bíztam rájuk és könnyen lesöpörhetnek az óvónők azzal, hogy anyuka, mi már 20-on X éve csináljuk ezt, tessék elhinni, hogy jó ez a gyereknek.(Ezért is nem kértem eddig fogadóórát tőlük, bár a meghirdetett fogadóórákról kiderült, hogy csak az iskolába menőket várják....) Fölényes, beképzelt, lusta óvónénik, akik minden egyes talákozáskor azt érezetetik velem, hogy le vagyok szarva.Én is.
Akkor most szóljak? Vagy csak első gyereket oviba szoktató anyuka tipikus szindrómájában szenvedek? Nem tudom eldönteni, de az tény, hogy gyerek oviba AKAR menni, mióta itthon van asztmatikus hörghuruttal kb 1.5 hete...
Az utolsó 100 komment: